Amikor a szeretet hiánya tanít meg nemet mondani

Mintha egy egész teherautónyi robbanásveszélyes érzés lenne bennem – és egyszerűen nincs, hová tennem őket.”
Ezt mondta Hanna halkan, remegő hangon, amikor először mesélt nekem.
Kívülről nyugodtnak tűnt, de az arca mindent elárult. A fájdalmat, a régi sebeket, amik mélyen eltemetve éltek benne, és sosem hagyták nyugodni.

Ahogy beszélt, olyan volt, mintha betanult szöveget mondana – érzések nélkül.
„A terapeutám azt mondta, amikor a bántalmazásról beszélek, olyan, mintha csak egy bevásárlólistát sorolnék fel” – tette hozzá, és én éreztem, hogy mennyi elfojtott érzelem él még benne.

Határhúzás nélkül nincs biztonság

A legnagyobb küzdelme az volt, hogy nem tudott határokat húzni:

• A munkája egyre több lett, teljesen elborította. Alig jutott ideje a családjára, mégis mindig igent mondott – mert félt nemet mondani, pedig már rég nem bírta a terhelést.
• A párja próbált megoldásokat keresni, de Hanna nem tudta, hogyan reagáljon. Inkább hallgatott, hogy elkerülje a vitákat – és közben egyre mélyebbre nyomta saját érzéseit.
• A gyerekek sokszor kiabáltak, feszültek voltak – ő inkább nem szólt semmit. Tűrt, csak hogy ne legyen még nagyobb baj.
• Anyagilag is mélypontra került. Hosszú évekig „befektetett” olyan emberekbe, lehetőségekbe, amelyekről legbelül tudta, hogy nem megbízhatóak. Mégsem tudott nemet mondani. Most ott állt: semmije sincs, és az adósságok nyomasztóan nőnek.
• A szülei gyakran adtak kölcsön, de a kapcsolatuk tele volt rejtett feszültségekkel, bántásokkal. Hanna mégsem mert határt szabni nekik – félt, hogy elveszíti a támogatásukat.

Határokat húzni Hannának sokkal nehezebb volt, mint annak, aki valaha is megélte, milyen az, ha valaki feltétel nélkül szereti és elfogadja.

Hogyan néz ki egy szeretetteljes határ?

Képzeld el, hogy van valaki az életedben, akit valóban szeretsz, és aki téged is szeret.
Ha elmondod neki, hogy valami fájt, nem védekezik, nem támad vissza, nem magyarázza el, miért nem kellene fájnia.
Egyszerűen csak figyel, és talán ezt mondja:
„Sajnálom. Nem akartalak megbántani. Köszönöm, hogy elmondtad. Figyelni fogok rá, hogy ne ismétlődjön meg.”

Egy ilyen kapcsolatban a határok természetesek.
Biztonságban érzed magad. Tudod, hogy tiszteletben tartanak.
Olyan, mintha egy puha, meleg takaró ölelne körül – nem kell magyarázkodni, nem kell megvédened magad.
A másik érti, hogy a határ nem ellene szól, hanem érted.
A te jól-létedről, az érzéseidről, a belső egyensúlyodról szól.
A határ nem akadály – hanem egy iránytű, ami megmutatja, hogyan lehet közelebb kerülni egymáshoz anélkül, hogy bárki sérülne.

A múlt mintája

De Hanna nem ezt tanulta meg.
Nála a szeretet és az elfogadás mindig elérhetetlennek tűnt.
A családban, ahol nőtt fel, a kapcsolatokban nem volt tisztelet, csak bántás és elhanyagolás.
A határ nem védelmet jelentett – hanem veszélyt.

Ha Hannának gyerekként volt saját igénye, kérdése vagy érzése, azokat rendszerint támadásként fogadták.
És így azt tanulta meg: ha őszinte vagyok, baj lesz. Ha nemet mondok, elveszíthetem a szeretetet.

Ez a minta felnőttként is benne él.
Ma is nehéz számára nemet mondani.
Nem azért, mert gyenge – hanem mert nem tanulta meg, hogy a „nem” is lehet szeretetteljes.

Gyógyulás a testben

A SomatoDráma® terében Hanna lassan elkezdett kapcsolódni a testéhez.
Elkezdte érezni azt a feszültséget, haragot, csalódottságot, amit évtizedekig magába zárt.
A teste segítette, hogy megértse, milyen mélyen hat rá a múlt – és mitől nem érzi magát biztonságban a saját határain belül.

A játék során felfedezte, hogy a testén keresztül új mintákat tud írni.
Megérezte, milyen az, amikor a „nem”-et elfogadják.
Amikor nem kell bűntudatot érezni, ha saját magára figyel.
Amikor megengedheti magának azt az egyszerű mondatot: „Most ezt nem vállalom el. Most pihenek. Most magamra figyelek.”

Új belső tér

A múlt fájdalma nem tűnt el – de Hanna egy új, biztonságos belső teret talált.
Egy helyet, ahol lépésről lépésre, gyengéden elkezdhetett építeni egy egészségesebb kapcsolatot önmagával.

Mert a határ nem fal – hanem ajtó.
Nem elválaszt, hanem megmutatja, hol vagyok én – és hol vagy te.
És ha ezt tisztelettel tartjuk, akkor valóban közelebb kerülhetünk egymáshoz.